Úton

ÚTON


Hosszú volt az utam, míg idáig eljutottam. 53 év.

Sem a gyermekkorom, sem a felnőtté válásom nem volt szép.

Most ülök a vonaton, utazom menetiránynak háttal,

s nézem kis falucskám templomának tornyát, 

ahogy elhalványul a gomolygó köd által.

Megtaláltam párom, de az sem volt egyszerű.

Már tudom, akkor nem két ember, két világ egyesült.

Az óceán két partja, két külön világ, jó és rossz, fény és árnyék,

lent és fent 30 évig vívta bennem harcát.

S én nem tettem mást, mint utamat kerestem, de mindvégig úton voltam.

Nem is tudtam róla, de mit eddig megéltem, nem volt más, mint Istentől

kapott feladat, próbatétel, és születésemkor tett vállalás.

És most Isten mondta azt, hogy elég volt, elég, elég!

Ha Ő nem mondja ezt, ki tudja meddig tűrtem volna még?

Mások által üzent, mikor még nem tudtam figyelni rá,

üzenete végre eljutott hozzám, s ekkor váltott életem másik irányt.

Azt üzente Isten, megéltem eddig a mélységeket, ha figyelek rá,

s tanácsát megfogadom, most a Mennyekbe repít majd fel.

Lassan haladtam, lépésről-lépésre. Tudta, mire vagyok képes.

Ha gyorsabb tempót diktál nekem, megtorpanok,

s talán meglehet, hogy visszafelé futok.

De nem, Ő pontosan tudta, mi kell nekem.

Ismer, szeret, éppúgy mint Önmagát, hiszen Ő teremtett engem.

De nem csak hogy teremtett, itt lakozik bennem,

s mit eddig éltem, jót és rosszat egyaránt, Ő is megélte velem.

S most, hogy lelkemben a vihar elcsitult, most hallom csak igazán Őt,

észre veszem a fűszálon megcsillanó harmatcseppet, amint arcát

megmutatja a felkelő nap előtt.

Hallom a madarak vidám üzenetét, itt a tavasz, a kikelet,

S érzem bőrömön a lágy fuvallatot, Isten ezáltal is üzeni, hogy szeret.


2016. március